A csúnya, esős szeptemberi idő elől egy meleg, karácsonyi hangulatú stúdióba menekültem (egy kis Love actually mire nem képes, imádom), hogy egy nagyon kedves fotóslány (na és persze egy hasonlóan kedves sminkeslány) segítségével megörökítsük áronterhességem legszebb időszakát. Mert hát a pocakom már szép nagy, a közérzetem szuper (leszámítva némi náthát és torokfájást), így elérkezettnek éreztem az időt arra, ami pannipocakkal kimaradt (vagyis dehogy maradt ki, csak akkor inkább idehaza oldottuk meg), és profi fotós lencséjére bíztuk magunkat.
Izgultam is előtte rendesen. Na, nemcsak a hülye idő miatt, ami veszélybe sodorta az amúgy is széjjelvasalt, a magas páratartalommal hadilábon álló, bungyúrodásra hajlamos frizurámat, hanem úgy az egész miatt. Persze az első 5 percben kiderült, hogy fölöslegesen. A hajam is és az egész is tök jó volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem lepett meg, milyen szuper hangulatban zajlott a készülődés és a fotózás. Teázgattunk, limonádéztunk, beszélgettünk, közben felkerült a smikem is, majd én pózoltam, Hajni pedig lelkesen kattingatott. Körülbelül ennyi volt az egész. Aztán befutott kiscsaládom többi tagja is, és innentől kezdetét vette a valóban kemény meló. Mert hát ugye Panni nem akkor és oda ül le, amikor és ahol kéne. Ráadásul lelkesen felfedez és ha meg is pihen, akkor is hótziher, hogy háttal a kamerának. Ha meg neadjisten minden részlet klappolna, akkor tuti, hogy a kezében szorongatja a piros kekszes dobozát. Vagy morzsás a szája. Vagy takonylufikat fúj. Vagy mittudomén. Szóval elfáradtunk a végére mindannyian. Az eredményre még egy hetet mindenképp várni kell, de annyi már most borítékolható, hogy a képek szuperül sikerültek és Panninak köszönhetően egyáltalán nem lettek beállítottak.