A csúnya, esős szeptemberi idő elől egy meleg, karácsonyi hangulatú stúdióba menekültem (egy kis Love actually mire nem képes, imádom), hogy egy nagyon kedves fotóslány (na és persze egy hasonlóan kedves sminkeslány)
segítségével megörökítsük áronterhességem legszebb időszakát. Mert hát
a pocakom már szép nagy, a közérzetem szuper (leszámítva némi náthát és
torokfájást), így elérkezettnek éreztem az időt arra, ami pannipocakkal
kimaradt (vagyis dehogy maradt ki, csak akkor inkább idehaza oldottuk
meg), és profi fotós lencséjére bíztuk magunkat.
Izgultam is előtte rendesen. Na, nemcsak a hülye idő miatt, ami
veszélybe sodorta az amúgy is széjjelvasalt, a magas páratartalommal
hadilábon álló, bungyúrodásra hajlamos frizurámat, hanem úgy az egész
miatt. Persze az első 5 percben kiderült, hogy fölöslegesen. A hajam is
és az egész is tök jó volt.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem lepett meg, milyen
szuper hangulatban zajlott a készülődés és a fotózás. Teázgattunk,
limonádéztunk, beszélgettünk, közben felkerült a smikem is, majd én
pózoltam, Hajni pedig lelkesen kattingatott. Körülbelül ennyi volt az
egész. Aztán befutott kiscsaládom többi tagja is, és innentől kezdetét
vette a valóban kemény meló. Mert hát ugye Panni nem akkor és oda ül
le, amikor és ahol kéne. Ráadásul lelkesen felfedez és ha meg is pihen,
akkor is hótziher, hogy háttal a kamerának. Ha meg neadjisten minden
részlet klappolna, akkor tuti, hogy a kezében szorongatja a piros
kekszes dobozát. Vagy morzsás a szája. Vagy takonylufikat fúj. Vagy
mittudomén. Szóval elfáradtunk a végére mindannyian. Az eredményre még
egy hetet mindenképp várni kell, de annyi már most borítékolható, hogy
a képek szuperül sikerültek és Panninak köszönhetően egyáltalán nem
lettek beállítottak.
